Az irigység politikája: Néhány szó a szociális demagógiáról

Az a szociális demagógia, ami immár évtizedek óta zajlik Magyarországon, szinte mindenkit gúzsba köt. Sanyarú dolog, hogy a kádári nosztalgia – ha már annyi mindenben -, ebben is tetten érhető.

Hiába elvben jobboldali az ország jelentős része, ami magában kell foglalja annak tiszteletét is, ha valaki sikereket ér el, mi a lehető legmesszemenőbb módon megvetjük azt, akinek több van, mint az átlag. Köpködünk, ha merészel tengerparton nyaralni, a karjára felcsatolni egy vurstliban lőtt Casiónál jobb órát, elönti a vér fejünket, amennyiben a kocsija sárvédője nem súrolja az utat és önönmagán nem lóg a ruha, mint tehénen a gatya.

Az általam tisztelt Schiffer Miklós egyik legjobb megállapítása volt, hogy Magyarországon a nők két számmal kisebb, a férfiak két számmal nagyobb ruhát hordanak, mint kéne. A stílusérzék, mint olyan, egyenesen szitokszóval ér fel.

Ez a demagógia politikai oldalaktól független, mert végül mindegyik sugallat arra próbál rájátszani, hogy az egyszeri szerencsétlen irigyelje azt, akinek több van, és ebből az irigységből politikai tőke születhessen.

Kár áltatnunk magunkat, a társadalmi átnevelés – legyen ennek bármilyen baljós denotációja és konnotációja is – sehol sem tart. A szocialista társadalom ízlése (szemben a Schiffer által említett női és férfi ruhaméretekkel) tökéletesen, gyűrődésmentesen illik a mai társadalomra is. És mindezt a maguk szempontjából okosan kihasználják a politikai szereplők. Ki tudja, egyszer talán megéljük, hogy nem lesz gáz normálisan öltözködni, adni a kinézetre, stílusosan létezni a mindennapokban – férfiként és nőként egyaránt, no de idehaza mégiscsak az a buzi, aki télen-nyáron nem ugyanazt a rojtosra hordott, kötött pulóvert hordja, úgyhogy előbbiek helyzete jóval terheltebb.

Hazug volt az a Kádár-kép is, ami azt állította az elvtársak elé, hogy az öreg egy hokedlin zabálja a hideg krumplistésztát, miközben bámul ki az ablaküvegen, de a rendszerváltoztatás után nem ennek a hazugságát kellett volna átvenni, hanem elvetni a kognitív disszonanciát. Elvszerűen kiállni a legelejétől is amellett, hogy aki jelentősebb anyagi javakkal bír, az valószínűleg többet is tett azokért. Ez természetesen egy megdönthető vélelem, de egészséges társadalom nem létezik anélkül, hogy ne ismerné el irigység nélkül a sikeresebb tagjait.

Az emberek többségének sajnos gyakorta elég az illúzióval élni. Azzal az önbecsapással, hogy javarészt nem ők tehetnek a saját helyzetükről és ezért mindig azokat hibáztathatják, akik többet értek el, sikeresebbek lettek, jobban beleálltak az életbe. Vannak áthidalhatatlan dolgok, de végül a saját, személyes felelősség számít a leginkább. És egy egészségesebb társadalom felé vezető úton az egyik első lépés az, hogy amikor valaki sikert ér el, annak örülünk. Egyben tudomásul vesszük azt, hogy a nagy felelősséghez nagy pénz is kapcsolódhat.

Sikeres, sokakat megmozgató munkát fillérekért elvárni nem lehet. Ha azt várjuk el, hogy jelentős közfeladatok ellátását minimális pénzért lássák el, akkor csak annyit fogunk látni, hogy a tehetséges emberek mindegyike átiramodik a magánszférába és ott állunk, ahol a part szakad.

Nagy pénz, nagy felelősség, komolyan vehető elvárások. Ez legyen a cél, ne a kis pénz, nagy felelősség, lesz, ahogy lesz elvárások.

hirdetés

HOZZÁSZÓLÁSOK

Facebook

Twitter