Egy igazi “Mecseki Láthatatlan” kalandjai 1956 Pécsén

Fotó: Magyar Nemzet/Végh LászlóFotó: Magyar Nemzet/Végh László

Farkas József a Mecsekkapunál állította meg a szovjet tankokat, 16 évesen. A Molotov-koktél hatásos volt, egy darabig. A szabadságharc után Ausztráliában kötött ki.

A Magyar Nemzet találta meg Farkas Józsefet, aki egyike volt az 1956-ban a szovjetek ellen harcoló Mecseki Láthatatlanoknak. 16 éves volt akkor.

hirdetés

Nélkülözésekkel, éhséggel teli gyerekkor után, igen kalandosan kötött ki Pécsett, illetve a Mecseken, ahol társaival szállt szembe az akkori kor legerősebb szárazföldi hadseregével, a szovjet csapatokkal.

– Amikor november elején bejöttek a ruszki tankok, egy hadnagy azt mondta, aki akar, ugorjon fel a teherautóra, visznek bennünket az osztrák határra, az ENSZ-csapatok biztosítására. Azt is megemlítette, hogy volt fent a Mecsekben, mások is vannak már ott, és ő a maga részéről oda tart. Csatlakoztam hozzá – mondja József, aki így lett része a „mecseki láthatatlanok” néven elhíresült partizáncsapatnak, amelynek tagjai – helyi diákok, bányászok, katonák, sőt nők is – majd kétezren a város és az erdő között ingázva vagy a hegyen maradva tizenkét napon át állták a sarat a világ legerősebb szárazföldi hadseregével szemben. Helyismeretük előnybe hozta őket gyér és elavult fegyverzetük ellenére.

– Engem egyből kiküldtek a Mecsek-kapuhoz, ott állítottuk meg a felfelé igyekvő tankokat – fejtegeti József. A lánctalpakra vagy a tank szellőzőnyílására dobott Molotov-koktélokkal megbénított harckocsik, az útra öntött gépolajon visszacsúszó járművek az erőviszonyok aránytalanságát is figyelembe véve jelentős fennakadást okoztak a szovjet csapatoknak. Egyszer csak egyedül jelent meg egy tank, mintha be akarta volna bizonyítani, hogy igenis fel lehet jutni a hegyre.

Majd megfordult, és lassan visszaindult, mi persze mentünk utána. Ahogy kiértünk az erdőből, öten-hatan a házak mögött, a kerteken átugrálva követtük. Megállt egy üres telek előtt, kinyílt a tető, és kiemelkedett belőle egy orosz tiszt. Gránátjainkat elhajítottuk, még a levegőben voltak, máris tüzeltünk a géppisztollyal, aztán elfutottunk. Az volt a furcsa, hogy a tank nem lőtt vissza – mondja Farkas József, aki utólag azt gondolja, talán a szovjet városparancsnokot sikerült kiiktatni a tűzharcban.

– Akkor ez nem okozott különösebb lelki traumát. Abban a helyzetben cselekedni kellett, de most, idős fejjel visszagondolva másképp látja az ember. Mindig szerettem volna találkozni valakivel régi társaim közül – sóhajtja, és egész beszélgetésünk alatt most látok először megilletődöttséget az egykori szabadságharcoson. Vidám, őszintén kedves, könnyed személyisége idős kora ellenére is bizonyos lazaságot áraszt. A vele történtekről tényszerűen, pátosz és meghatottság nélkül beszél. Asztalra ejtett vaskos ökle még ma is erőt sugároz, az ujjaira tetovált Joe név pedig már a szabadságharc utáni életéről árulkodik.

A fiatal harcosok azért olykor dilemmák elé is kerültek. Mint meséli, egy alkalommal például mentőautó jött fel a hegyre, és az őrségben lévő Józsefet egyre sürgette társa, hogy tüzeljen, mert ez valószínűleg csapda, a mentőautóban biztosan ávósok vannak.

– Nem túl nagy meggyőződéssel, de végül felemeltem öreg, második világháborús géppisztolyomat, amikor azonban lőni akartam – ilyet azóta sem láttam még –, a csöve egyszerre lecsuklott, mint egy vadászpuskának. Akkor azt gondoltam, a gondviselés mentette meg őket a lövéseimtől, mert valóban mentősök voltak.

Farkas József az utolsó napig a csapattal maradt. Ott volt, amikor a fejlövést elszenvedő Málics Ottót vérbe fagyva, pokrócba burkolva hozták vissza a balul elsült pécsváradi akcióról. Ott volt, amikor az önkéntes alakulat élére álló Gazda (a komlói körorvos, Horváth Géza) és a volt ludovikás tiszt, Béla (Kubicza János) azt mondta: „Elindulunk a kétszáz kilométeres útra. Aki akar, hazamehet, de fegyvereit itt kell hagynia.”

Végül először Jugoszláviában kötött ki, majd menekülttáborokban húzta meg magát. Aztán 18 évesen került Új-Zélandra, majd 24 évesen Ausztráliába, ahol családot alapított. Kalandos története azonban közel sem ér véget itt. Érdemes elolvasni a teljes történetet.

(Borítókép forrása: Magyar Nemzet/Végh László)

HOZZÁSZÓLÁSOK

Facebook

Twitter