MTA-ügy: Érdemes-e kalapáccsal ásni?

A héten körberohant a neten immár sokadszorra, hogy “Palkovics miniszter úr lehetetlen helyzetbe igyekszik kényszeríteni az MTA-t”. Palkovicsot még, úgy ahogy meg lehet érteni, hiszen innovációs szakemberként neki világ életében az volt a dolga, hogy meglássa mi az, amiből pénzt lehet csinálni és mi az, amivel nem érdemes foglalkozni.

Ez kétségtelenül igen hasznos képesítés, amivel vállalkozásokat lehet visszacibálni a tönk széléről, ám a bibi ott van, hogy a tudományt nem lehet üzleti alapon működtetni. Nyilván vannak olyan területei, amelyeken azonnal bele lehet botlani az aranytojást tojó turulba, máshol azonban ez már problémásabb. Olyan terep ez, ahol első blikkre sok minden nem az, aminek látszik. Egy teljesen jelentéktelen, látszólag csak a pénzt pusztító kutatás is hozhat olyan eredményt, amitől fordul egyet a világ a tengelye körül, míg a szenzációsnak ígérkező projekt is beleállhat a földbe, ha nem lehet igazolni a munkát életre hívó hipotézist.

Különösen igaz ez a társadalomtudományokra, melyeket a politika szereti hivatkozási alapként felhasználni és nagyon idegesítő bír lenni, amikor jönnek az izgága tudósok és rávilágítanak, hogy a kormányzat épp aktuális gazdasági, szociális vagy emlékezetpolitikai narratívája miért problémás. Persze lehet erre ellenérvéként hozni a megszokott kétbites üzeneteket, csak amivel beéri az egyszeri választópolgár, édeskevés lesz a tudományos élet szereplőinek, akik talán még ki is merészelik röhögni az önfeledten Sorosozó honatyákat. Így nem marad más hátra, mint a negligálás, és azzal párhuzamosan az engedelmes pátkatonák (vö. Magyarságkutató Intézet, Petőfi Irodalmi Múzeum, etc.) alá szervezett lojális klientúra kiépítése.

Az, amiről Palkovicsék beszélnek a tudományos élet egészét nézve nem lesz fenntartható, hiszen van egy csomó olyan tudományág (jellemzően bölcsészet illetve társadalomtudományi területeken) melyek egyszerűen nem tudnak úgy működni, ahogyan egy innovatív közegtől elvárná az ember. Én történész vagyok, ez az a terület amit elég jól ismerek, per pillanat egyetlen olyan kutatás sem jut eszembe, amit ezen tudományág keretein belül milliókra lehetne váltani a kasszánál. Nem véletlen, hogy az átalakítást olyanok szorgalmazzák, akiknek a területén ez a dolog egyszerűbb, vagy fogalmazzunk úgy, hogy egyáltalán kivitelezhető.

Ilyen Grüner György is, aki kiváló fizikus és nyilvánvaló, hogy az alkalmazott, illetve a természettudományok eredményeit lehet igazán forintosítani, hiszen összefonódnak a technológiai fejlődéssel, így az is tuti, hogy ha valaki egyszer megalkotja a perpetuum mobilét az fizikus és nem történész vagy klasszikafilológus lesz. De ebből nem következhet az, hogy ezekre a tudományágakra nincs szükség, vagy, hogy bármiféle anyagi eredményességet számon kérjenek rajtuk, mert ez nagyjából olyan szintű eltévelyedés, mintha az lenne a bajunk a kalapáccsal, hogy szarul lehet vele ásni.

Érdemes továbbá figyelembe venni, hogy a különböző alternatív tudományos intézetek kormány általi gründolása (és ahogy lépésekben haladunk előre ez szép lassan gleichschaltolássá válik) leginkább a bölcsészet, valamint a társadalomtudományokat érintik. Magyarán én értem, hogy ez az átalakítás miért lesz jó a fizikusuknak, ahogyan azt is nagyon jól látom, hogy mondjuk az MTA Történettudományi Intézetének a kutatói miért élik meg ezt tragédia közeli állapotként, hiszen hogyan is versenyezhetnének ilyen körülmények között mondjuk azzal a Veritassal, mely intézet továbbra is megkapja az állami dotációit, ráadásul még az MTA-nak belengetett eredményességi felülvizsgálaton sem kell túlesnie ehhez.

Végezetül meg kell jegyezni, ha Palkovicsék terve valóban a magyar tudományos élet javát szolgálja, akkor lehet, hogy nem ebben az izomtibor tempóban kellene tárgyalniuk róla, ugyanis ebben a miliőben a mezei erőfitogtatásnak mindig megvetés volt a jussa.

hirdetés

HOZZÁSZÓLÁSOK

Facebook

Twitter