A pécsi szatír és a rend kérdése

Itt van ennek a pécsi szatírnak az ügye, akit a rendőrség is nagy erőkkel keres, ám ennek ellenére időnként feltűnik és – a beszámolók szerint – angolul beszélve, maszkban riogatja a nőket. Bár ennek a valakinek most lett egy kis visszhangja, de nagy kockázatot nem vállalok azzal, ha úgy vélem, angol beszéd és maszk viselése nélkül is akadnak szinte minden hétvégi estén olyanok, akik abban lelik örömüket, hogy nőkre szállnak rá, és ha komolyabb dolog nem is történik, de minimum elrontják az estéjüket és félelemmel töltik el őket a mindenféle szaros, kéretlen felajánlkozásaikkal.

Felhozhatnám a buszmegállókban nap mint nap tapasztalható ordibálásokat, közösségellenes-viselkedéseket is, ahogy lumpenek galerikben összegyűlve teszik egy fokkal nehezebbé a mindennapokat. A kéretlen kéregetéseket, amiről pár hete már szóltam, a hivatásszerűen koldulók rajzásait.

Szétesőben az egész világunk.

Ezek a problémák kizárólag úgy kezelhetőek, ha vasszigor uralkodik a közbiztonsági kérdésekben. Ha a zéró tolerancia valóban zéró tolerancia és a bűnelkövető elsősorban azért nem követ el bűnöket, mert tudja, hogy kérlelhetetlenül felelősségre fogják vonni. Lássuk be, hogy a fentebb hivatkozott szatír és mások esetében nem működik a párbeszéd és a meggyőzés. Nem tudunk észérvékkel hatni egy olyan entitásra, aki a nemi szervét mutogatja közterületen, mindezt valami nevetséges maszkban teszi és közben angolul böfög-röfög csak számára felfogható baromságokat.

 Az kétségtelen, hogy 2010 óta sokat javult a közbizonság, az elsőrendű probléma nem is a statisztikákkal van. A rendőri szervek alapvetően jól végzik a dolgukat, magasak a felderítési ráták. Ám ez csak azokra az ügyekre igaz, amelyek egyáltalán eljutnak a rendőrségig. Hány olyan eset történik, amely el sem jut a feljelentésig? És hányszor szerepel a cselekvés mögött az a motiváció is, hogy tulajdonképpen semmi komoly nem történt, úgysem fognak vele foglalkozni? Hiszen valószínűsíthető, hogy egy kéretlen fogdosást átélve valami forgalmas helyen, esetleg életveszélyes fenyegetéseket hallva az utcákon vagy hasonló súlyú cselekményeket tapasztalva az emberek nem rohannak a hatósághoz.

Lépjünk inkább túl rajta, mondják.

Ez a mentalitás tartja életben az ilyen élőlényeket. Hogy senkinek sem fontos igazán, amit csinálnak. Nem olyan jelentős dolog, hogy bármi is megmozduljon. Ám azért akadtak más korok is. Az 1945 előtti időszakban volt tekintélye a hatóságoknak és volt jelentősége annak, ha felléptek. Ehhez pedig gyakran a megjelenés is elég volt, önmagában a jelenlét. Nem röhögték ki az egyenruhát, hanem a tisztességes ember alázattal adózott annak, a tisztességtelen pedig joggal kezdett tartani a várható következményektől.

Minekutána az egyenruha méltóságát teljesen lerombolták a kommunista diktatúra évtizedei alatt, ez a minőség immár nehezen szerezhető vissza és sajnos elég kevés ezt visszaállítani akaró cselekedet történt a rendszerváltoztatás óta.

Mindenki az élni és élni hagyni elvét tartja a szeme előtt, éppen csak annyira és úgy legyen jelen a mindennapi életben a rend és fenntartói, amennyire az feltétlenül szükséges.

Csakhogy ilyen mentalitással rendre és biztonságra épülő társadalmat nem lehet kiépíteni. Bízom abban, hogy ezen a téren is egyre pozitívabb lépések következnek a jövőben.

(Borítókép illusztráció!)

hirdetés

HOZZÁSZÓLÁSOK

Facebook

Twitter