A derűlátás nehézségeiről

Az utóbbi hetekben két jó cimborám hagyta el a várost, hogy máshol keressék a boldogulást: egy festő, és egy zenész. Az, hogy éppen ők döntöttek az elköltözés mellett, ők nem látnak perspektívát abban, hogy Pécsett teljesítsék ki a művészetüket, aggasztó tünet.

Számomra Pécs a csodás természeti adottságai és a tudományos fellegvár-szerepén túl az a hely, ahol kiváló szépírók, zenészek, képzőművészek sokasága talál élhető, egyszersmind ihletet, inspirációt adó otthonra. Remek érzékkel ismerték fel ezt a jellegzetességet az EKF-pályázatmegálmodói, akik egy bő évtizeddel ezelőtt őszintén bíztak abban, hogy erre az alapra érdemes városunk jövőjét építeni. Nemrég azonban volt szerencsém beszélgetni egyikükkel, és világos, hogy neki, és még sokaknak máig érződő trauma, hogy ebből a nemes szándékból, amelyben tényleg lehetett hinni, és amitől valódi, tartós fejlődést, fellendülést reméltek, ekkora csalódás lett. Nem könnyű kiheverni, ha az álmunkat elvtelen gazfickók kicsavarják a kezünkből, és egyszerű pénzszivattyút csinálnak belőle.

„Pécs az optimisták Firenzéje”, mondta idén tavasszal Bödőcs Tibor, és szokás szerint ebben a humoros kis mondatban több az igazság és a gondolat, mint elsőre tűnik. Aztán ha belegondolunk, mi történt az elmúlt években a POSZT-tal, a Pécsi Nemzeti Színházzal, a Kodály Központtal, vagy mondjuk egy más területről példát hozva dr. Doktor Sándor szobrával, nehéz derűlátónak maradni. (Hogy a médiatér miként alakult át, abba bele se menjünk most, de jegyezzük fel, hogy a művészetnek, a kultúrának megfelelő közvetítő közegre is szüksége van ahhoz, hogy működni tudjon.) Megdöbbenve hallgattam továbbá, amikor nemrég egy kitűnő ismerősöm arról számolt be, milyen nehezen és lassan sikerült csak összegyűjteni az anyagi forrásokat, hogy a nyáron megvalósulhasson az Arczokés láthatárok című, a XIX. századi pécsi festészetet (is) bemutató kiállítás a Modern Magyar Képtárban.

Az, hogy néhány hónapja a tudományos és kulturális intézmények csuklóztatása került a fókuszba az országos politikában – a PTE is megkapta a magáét augusztusban , Pécset hangsúlyosan és az átlagosnál biztosan durvábban fogja érinteni a továbbiakban is. A tavaszi Alföldi-botránynak viszont lett egy olyan váratlan mellékhatása, hogy Kiss Mónika érkezésével még a korábbiakhoz képest is egészen szenzációs lesz a Pécsi Harmadik Színház 2018–2019-es évada… Ady-val szólva „az Élet él és élni akar”.

Mindenesetre meg vagyok győződve arról, hogy Pécs jövője nem a külföldről outsourcingolt, bármikor máshová mozgatható könnyűipar, sem az ugyanerre a kaptafára felhúzott IT-szolgáltató szektor, sőt nem is a buflák nagyra püffedt, szinte az egész belvárost uraló vendéglátóipar – mert ha ez ilyen, akkor ugyanennyi erővel élhetnénk Zalaegerszegen, vagy mondjuk Kazincbarcikán.

Kívánom, hogy a városnak legyen ereje szélviharral, szökőárral szemben is Firenze felé mozdulni.

Szabados Csaba

 

hirdetés

HOZZÁSZÓLÁSOK

Facebook

Twitter